10. Váratlan események

Pár hét, és itt a nyár. Alig várom, hogy kicsit kikapcsolódjak, na meg befejezzem az autóm. Már csak pár hét, tényleg pár hét, és a gondtalanság közepébe csöppenhetek. Az év végi jegyeimen sikerült javítanom, így apám biztosan nem ellenzi majd a jogsi letételét. És mi a legfontosabb? Hogy minden alkatrészem meg van az autómhoz! Már csak be kell őket szerelnem, és ha sikerül letennem a jogosítványt száguldozhatok is. Az utóbbi időben nem szereltem, mivel apám folyamatosan a sarkamban járt, és unszolt, hogy így tanuljak, meg úgy tanuljak… így hát nem tehettem mást, mint hogy tanultam gőzerővel, így matekból leszek csak hármas, a többiből négyes, és akad egy két ötös is. Jacob Black… mi lett veled?

Tik-tak, tik-tak. Az óra pörög, a jogsim letéve… a kocsim pedig még mindig nincs készen. És már az iskola is elkezdődött! De legalább már nem kell annyit tanulnom. Az utóbbi pár hónap gondtalanság igen jól jött. Sikerült lezárnom valamit: Katty, Susan, Embry. És sikerült elkezdenem valamit: az új életemet. Most, hogy vége a nyárnak, megint csak el kell viselnem az iskolát, megint csak korán kell felkelnem, és megint csak látnom kell a régi barátokat. Barátok. Ja. Azok az emberek, akik elhagytak, átvertek, és azok, akikkel megszakadt a kapcsolat. Nem szeretek elmélkedni, gondolkodni. A jelenben szeretek élni, és sohasem tekintek vissza a múlta. Miért tegyem meg? Azokat a sebeket, amiket egyszer begyógyítottam, amiknek sikerült beforrnia… miért szaggassam fel őket, pusztán pár emlék miatt?

 - No lám, no lám, csak nem iskolába készülünk? – mondta apám gúnyos mosollyal, amikor a reggelijét majszolta.

  - Nagyon vicces. Tudod milyen jó volt majd’ 3 hónapot itthon lenni?

  - Ez a három hónap sem volt neked elég, hogy befejezd amit kell, Jake.

  - Az autóra gondolsz? Tudom, tudom. De a jogsim legalább kész! És hát… neked is van egy kocsid, nem de? Azt is vezethetném…

  - Na azt már nem! Az én autómat nem akarom szereltetni! Csináld meg a saját kocsid, és menj azzal oda, ahová csak szeretnél. Éppen majd meglátogathatnád Rachelt is…

  - Persze, persze. Na megyek, mert elkésem. Szia.

Rossz volt megint elkezdi azt, amit egyszer már lezártam. Most megint feltörtek az emlékek belőlem. Átjárták a testem, és minden kis porcikámba beivódtak. Hirtelen megpillantottam valakit. Azt, aki régen talán esküvőt álmodott meg… velem. Susan. Gyönyörű haja most már derékig ért, egyenes volt. Szoknya volt rajta, és egy lezser kék ing. Vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Vártam, hogy rádöbbenjek: szeretem. De nem jött semmi. Nem jött sem a fájdalom, nem jött a magány, és a megbánás afelől, hogy akkor szakítottam vele. Hogy hónapokkal ezelőtt otthagytam őt a buszállomáson, szakadó esőben. Az utolsó szavam hozzá: sajnálom. És ez nem csak egy szó volt. Ez egy érzés. Tényleg sajnáltam. Tényleg így gondoltam. Otthagytam őt. Ezzel a szóval. Homlokon csókoltam és elmentem. Elhagytam. Otthagytam.

De nem! Ő már túllépett rajtam, én is rajta. Szerintem nem hiányzom neki, és ő sem hiányzik nekem. Hogy milyen szerelem volt köztünk, azt én máig nem értem. Talán nem is volt szerelem. Talán csak mind a kettőnk magányos volt, és szükségünk volt akkor valakire, aki betölti azt a kis űrt a szívünkben, majd jön valaki más, és majd lecserélhetjük. Nekem nem jött más, mégis úgy éreztem, hogy ebből elegem van.

Az iskola felé igyekezett ő is, és nem tudtam, hogy ráköszönjek-e vagy sem. Lassan közeledtem felé, és már megfordult a fejembe, hogy gyorsan elfutok az iskoláig, aztán ott be a terembe, és megpróbálok még csak gondolni sem arra, hogy mit tettem.

Már éreztem az illatát, ha nagyon akartam volna, már ráléphettem volna a cipője sarkára. Ha hirtelen megállna és ráesnék, és talán az orrom is betörne. Ennek semmi értelme. Elmegyek mellette, ráköszönök, majd megyek tovább.

  - Szia – köszöntem rá. A tervem bevált. Hallottam, ahogy vékony hangjával visszaköszön, de nem tudtam, hogy azért nem köszön-e hangosabban mert haragszik, vagy azért, mert meglepődött. Hogy őszinte legyek: nem érdekelt.

Az iskolába érve ismerős arcok hada köszöngetett nekem. Nem hallottam mást csak ’Jake, hogy megnőttél.’ ’Jesszusom, te sokkal magasabb vagy és izmosabb.’ ’Anyám, te izmosabb vagy mint én. Hogy csinálod? 3 hónap alatt…nem vagy nem semmi!’ Valaki elment mellettem, és kezdte volna megint az ehhez hasonló szöveget, inkább mondtam én, hogy tudom, tudom. Sok izom… Tudom, tudom, nagy magasság.

Az első óra hamar eltelt. Mindenki elmondta mit csinált nyáron – hát mondhatom, sok kedvem volt elmesélni, de azért megtettem. A második és harmadik órában könyvosztás volt. Pár fiút kiválasztottak, akik minden terembe behordják a könyveket. Amikor a tanár meglátott, rögtön be is rendelt a ’kihordók’ sorába, és én még a negyedik órában is hordtam a könyveket a végzősöknek.

A nap végére elfáradtam, és még ebédelni sem volt időm. Eltettem a könyveimet, majd indultam hazafelé. Út közben összefutottam Quillal, és vele jöttem haza.

  - Apám, Quil. Te aztán megváltoztál! Nagyon izmos vagy, ember!

  - Ne kezd te is, Jake! Ami azt illeti éppen te sem vagy az a nádszál legény, aki régen voltál! Még a végén ránk fogják, hogy szedünk valamit, amitől ekkorák vagyunk.

  - Nincs kizárva, hogy ez a pletyka már el is indult! De éppen Embry sem panaszkodhat. Ő is elég izmos.

  - Nem, neki már a tanév végén voltak látványosan… öhm.. hogy mondjam. Szóval látványosan nagy izmai. Jesszusom, a megfogalmazásommal bajok vannak. Korrepetálsz majd, édes?

  - Ó, hát persze, drágám.

Közben elérkeztünk a házunkhoz. Elbúcsúztam, majd rohantam szerelni. Szereltem és szereltem.

 

 

4 hete tart már a suli, és elég unalmasak a napjain. Jobban mondva: mindent szívesebben csinálnék, akárkivel, akármikor. Csak hogy nincs senki, akivel bármit is csinálhatnék.

Szombat reggel van. Csodásnak nem mondhatom az időt, hiszen szemerkél az eső… Viszont hétvége van! Végre, végre, végre! És ami azt illeti, közeledik az őszi szünet is, szóval egyre boldogabb vagyok.

  - Jó reggelt! – mondtam szikrázó mosollyal apámnak.

  - Hoho, jó reggelt Jake! Jó kedved van ma, látom.

  - Jó hogy! Hiszen hétvége van. De látom te sem panaszkodol.

  - Nem hát! – mondtam apám nevetve.

  - Történt valami?

  - A Cullen család elköltözött. Messzire. Valami nagyvárosba.

  - Ez csak vicc. Komolyan? De miért?

  - A doktor kapott egy jó ajánlatot egy nagyszerű kórházban, amit hál’ istennek el is fogadott, szóval fogták a sátorfájukat és továbbálltak. Végre elhagyták Forks-ot!

  - Bella és… Edward… nem együtt voltak?

  - Dehogynem.

  - És Bella tud erről?

  - Persze, hogy tud. Sajnos nagyon megviselte a Cullen család távozása. Sam találta meg egyik este az erdőben. Charlie amikor hazaért Bella nem volt otthon. Talált egy cetlit, amire rávolt írva, hogy sétálni ment… vagy valami ilyesmi. Elég késő volt, Charlie aggódott, hogy történt vele valami. Sam, a mostani orvos a kórházban, és pár rezervátumi fiú – Charlie munkatársaival karöltve- elkezdték őt keresni, és végül Sam találta meg csaknem az erdő közepén, sárosan, és összekuporodva a földön. Bella azt mondta, hogy séta közben eltévedt, és végül ráesteledett és…

  - Na ne. Úristen. Az a szemét! Az a szemét otthagyta őt az erdőben?

  - Minden bizonnyal igen. Most már megérted, hogy miért voltam olyan ellenséges az egész Cullen családdal?

  - Ezt nem tudhattad előre, Apa… de ez tényleg szörnyű! Fel kellene hívnom Bellát… vagy lemennem hozzájuk!

  - Bella előbb utóbb úgyis keresni fog. És most eléggé rosszul van, szerintem jobb lenne őt nem zaklatni, Jake.

  - Persze, persze.

A hírek hallatán teljesen ledöbbentem. Edward komolyan képes volt erre? Otthagyta Bellát az erdő közepén, és elhúzott valami nagyvárosba? Utálom, utálom, utálom. Ekkora fájdalmat okozni Bellának! Én is okoztam fájdalmat már ennek-annak, de azért nem így, nem ennyire. Ez szörnyű!

 

Egész hétvégén át a telefon mellett ültem, vártam Bella hívását. Közben százszor emeltem fel és vissza a kagylót. Nem bírom. Tudni akarom, hogy mi van vele. Nyugtalan vagyok. Mi lesz akkor, ha csinál valamit magával? Ez nem normális. Látni akarom… vagy csak annyit hallani tőle, hogy jól vagyok. Vagy hogy vagyok...élek!

  - Jake, mégis meddig akarsz a telefon mellett ülni? Bella majd hív, ha akar!

  - El sem tudod hinni, hogy milyen pocsékul érzem magam. Szeretnék vele beszélni! Legalább Charliet had hívjam fel, hogy, hogy van!

  - Bella eddig még csak feléd sem nézett! Nem értem, miért akarod ennyire tudni, hogy, hogy van! Amíg ott volt Edward, addig még talán a neved is elfelejtette!

  - Apa, kérlek. Fejezd be! Engem ez nem igazán izgat. Csakis az érdekel, hogy Bella jól legyen… És ne csináljon semmilyen butaságot. Ha mégis, kinyírom Edwardot!

Megtenném. Semmi perc alatt. Bellát gyerekkorom óta ismerem, és igen közel állunk egymástól – részemről legalábbis biztosan. Az utóbbi időben egyáltalán nem beszélgettünk, de remélem hogy felkeres. Remélem, hogy Ő neki is hiányzom legalább tized annyira, mint most Ő nekem…

Oldal: 10. Váratlan események
Twilight- New Moon - © 2008 - 2024 - ujholdnewmoon.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat